A nyugati kultúra főbb bútorstílusai

Reneszánsz (XV-XVI. század) A polgárság jóléte emelkedett és ennek nyomán feltámadt az igény a kifinomultabb bútorok iránt. Az olasz bútorok – amelyek gyakran alkalmaztak aránytalanul sok, az építészetből átvett díszítményt – Spanyolországban és Franciaországban is elterjedtek.
		Barokk (XVII.-XVIII. század) Általános lett a műbútorasztalosság. A bútorok díszeit klasszikus oszlopok formájára vésték. A polírozott fát kontraszthatást keltő fából készült intarziákkal díszítették vagy aranyozták.
György korabeli (XVIII-XIX. sz. eleje) A György korabeli bútorstílus egész sor, Angliában elterjedt stílus elemeit ötvözi (rokokó, klasszicizmus, gótika). A tervezés az építészetben érvényesülő arányokra illetve díszítésre vonatkozó szabályokon alapult. A finom bútoroknál a diófát az importált mahagóni váltotta fel.
		Francia rokokó (XVIII. század) A súlyos, díszes barokk utat engedett, hajlékonyabb régence stílusnak, ez viszont 1735 után a rokokónak adott helyet. XV. és XVI. Lajos idejében a bútorok elegánsabbak lettek indás, kagyló- vagy virágdíszítést kaptak. Felhasználták az aranyozott bronzot, az intarziát és a lakott is.
Klasszicizmus (XIX. sz. első fele) A különböző országokban jellemző korabeli stílusok (a György-kori angol, a klasszicista olasz, a francia empire és a német területek biedermeier) sok klasszikus elemet használtak a bútorművészetben. Mindegyikük impozáns bútorokat állított elő szigorú díszítményekkel és szimmetriával, pl. oroszlánfejes kartámaszokkal.
		Viktória korabeli stílus (1830-1900) Angliában a gótikus, az Erzsébet-kori, a György-kori és több korábbi stílust utánzott és egyesített. A kézművesség helyét a gépek kezdték elfoglalni, új anyagokat használtak fel, pl. a rezet. E kor székein gyakran jelent meg a finoman kidolgozott kárpitozás.
Arts and Crafts Movement (XIX. sz. második fele) A tömegtermeléssel szembeni ellenhatásként a William Morris kezdeményezte kézműves iparművészeti mozgalom arra törekedett, hogy felélesztendő kézműipar révén emeljék az ipari termékek művészi színvonalát.
		Szecesszió (XIX-XX. sz. fordulója) A faanyagok könnyen alkalmazkodtak a szecessziós formákhoz: a természetes motívumokon alapuló görbületeket gyakran kombinálták egyszerűbb japán vonalakkal. A kárpitozást gazdagon díszítette a bársony és a bőr.
Art deco (1930-as évek) A bútortervezés geometrikus formákon, így körökön, háromszögeken és cikcakkokon alapult. A stílus fényűző hatást keltett a lakkozott fával, a Pazar ezüsttel és obszidiánnal, a stilizált díszítőmotívumokkal, mint az állatok , a napsugarak és a levelek.
		Modernizmus (1920-as évektől-XX. sz. közepe) A modernista bútor a Bauhaus iskolából nőtt ki 1920 táján, ahol az acélcsőből készült kereteket először alkalmazták, mint a funkcionális tervezés alapját (pl. Breuer Marcell csőszéke). A kárpit gyakran külön készült a váztól.
Háború utáni bútortervezés (1945 után) Az USA, Olaszország és Skandinávia tervezői új módszereket és anyagokat használtak fel, hogy praktikus, tömeggyártásra alkalmas bútorokat állítsanak elő. A hajlékony, laminált fa, az acélkeretek, a megformált műanyag, a kárpitozott habszivacs párnák szabadabb formákat tettek lehetővé.
		Posztmodernizmus (1945 után) A posztmodern bútoripar fő problémája az volt, hogyan hidalható át az ellentét a művészi újítás és a piaci igények között. Sok tervező a hagyományos stílusokhoz tért vissza, korábbi korok, mint a barokk vagy az art deco elemeit használva fel,